Bodri

A csend olyan volt a szobában, mint valami súlyos, fojtogató takaró. Napok óta csak a fotelt figyeltem, minden idegszálammal azt a megnyugtató nyikordulást vártam, ami után mindig felém nyúlt az a meleg, öreg kéz, hogy megsimogassa a fejemet. De hiába volt ott a helyén a papucsa és a karfának támasztott botja, a kéz soha többé nem jött; én pedig csak hajtottam az államat a párnára, és vártam, egyre fogyó reménnyel, míg a szívem majd megszakadt az ürességtől.

Amikor egy reggel a kapu véletlenül nyitva maradt, felkaptam a botomat, és rohanni kezdtem a régi, közös utcánkon, hátha csak valahol eltévedt és vár rám. A levegőben még ott szállt a pékség ismerős illata, a sarki lámpa is ugyanúgy világított, mint régen, de hiába fordultam hátra újra meg újra, a sűrű, hideg hóesésben senki sem jött utánam.

A kutyakönyvtárnál, ahol egykor órákig várt rám, míg kiválasztottam a világ legfontosabb ágát, hirtelen megállt bennem az ütés: a falon megvillanni véltem az ismerős árnyékát, és a farkam vadul megindult a boldogságtól. De a délibáb szertefoszlott, csak a jéghideg hó hullott tovább a néma utcára, és ott, abban a pillanatban kegyetlenül rá kellett jönnöm, hogy hiába keresem, örökre elvesztettem őt.

Már annyira fáztam, hogy lemondóan és reszketve összekuporodtam a fagyos földön, amikor egy kislány csendben megállt mellettem. Nem akart magával rángatni, csak letérdelt a hóba, és némán, óvatosan felém nyújtotta a kis kesztyűjét. Megvárta, amíg közelebb merészkedem; olyan végtelenül hosszú, magányos idő óta ő volt az első, aki tényleg várt rám ebben a világban.

Amikor elvittek a házukhoz, a nyitott ajtón át kicsapott a ropogó tűz fénye és a sült alma édes illata, de én remegve megtorpantam a küszöbön. Görcsösen szorítottam a számban a régi botomat, mert mardosott a hűség és a rettegés: ha most bemegyek a melegbe, mi lesz, ha a gazdám közben mégis hazatér, és a hűlt helyemet találja a sötétben? A kislány látta a szememben a vívódást, leült a szőnyeg szélére, és némán, végtelen szeretettel hagytak nekem időt.

Szenteste volt, amikor végül óvatosan letettem a botomat az új, puha takaróm mellé, és amikor egy kéz lassan, megnyugtatóan a fejemre simult, már nem húzódtam el. A régi gazdám emléke mindörökre kitörölhetetlenül beleégett a lelkembe, de ott, a tűz mellett megértettem: kaptam egy új esélyt az élettől, hogy újra szeressek és újra szeressenek. Aznap éjjel, oly sok rettegve, fázva átvirrasztott éjszaka után már nem az ajtót őriztem... végre lehunytam a szemem, és békében elaludtam.