KAMILLA AKHMIN TÖRTÉNETE
AENILI – A város szíve
Azon a reggelen, amikor Aenili megjelent az üvegtornyok között, senki sem látta megérkezni.
A járókelők először egy új szobornak gondolták. Ezüst alakja visszatükrözte a reggeli fényt, halványlila ruhájának uszálya úgy simult a kőre, mintha éppen abban a pillanatban dermedt volna meg. Spirálokba csavarodó haján apró gömbök ragyogtak. Arcán két csillag volt, a szíve helyén pedig nyitott tér.
Egy kislány megállt előtte.
A szív alakú nyíláson keresztül meglátta az édesanyját, aki néhány lépéssel arrébb a telefonját kereste a táskájában.
– Maradj ott! – kiáltotta neki. – Most te vagy a szíve!
Az anyja felnézett. Aztán elmosolyodott, és ott maradt.
Aenili egyik hajfürtjének végén ekkor megcsillant egy apró, rózsaszín gömb.
A lány még a Nulladik Térből hozta magával ezeket a különös spirálokat. Mindegyik egy el nem mondott mondatnak őrzött helyet. Egy köszönetnek. Egy bocsánatkérésnek. Egy vallomásnak, amelyhez valaki még nem gyűjtött elég bátorságot.
A városban rengeteg ilyen mondat élt.
Ahogy teltek a napok, az emberek találkozóhelynek választották a szobrot. „Aenilinél várlak” – írták egymásnak. Volt, aki virágot hozott, más csak leült néhány percre. Egy idős férfi minden csütörtökön ugyanabból a szögből fényképezte le: a nyitott szíven át egy fa ágai látszottak, és ő szerette nézni, hogyan változnak a levelek.
Esténként a város fényei végigfutottak az ezüst hajfürtökön. Néha úgy tűnt, eggyel több gömb ragyog rajtuk, mint előző nap.
A kislány ezt minden alkalommal ellenőrizte.
És mielőtt hazamentek, mindig megkérte az édesanyját, hogy álljon egy pillanatra a szív mögé.
„Maradj ott. Most te vagy a szíve.”